Az édesköményt ismerték már az egyiptomiak is, nagyon szerették / és szeretik a mai napig az indiaiak, a kínaiak, a görögök is. Ez utóbbiak régen mágikus erőt sugárzó növénynek tartották, s úgy hitték, hogy Prométheusz az édeskömény szárába rejtette el a parazsat, és így ismertette meg a tüzet az emberekkel. „Marathon”-nak hívták, mert Marathon nevű falu mellett nőtt – természetesen vadon. (Igen, az Athén melletti kis településről van szó, ahol azt athéniak legyőzték a perzsákat. Innen vitték a győzelem hírét Athénba, s ennek állít emléket a híres futóverseny is.)
Hippokratész a csecsemők bélgörcseire ajánlotta e növényt, Dioszkoridész feljegyzései pedig arról szólnak, hogy mennyire könnyíti az emésztést.
A rómaik „Foeniculum”-nak nevezték el, ami „kis szénát” jelent. Bőséges lakomáik előtt körbe adtak egy kis szelencét, melyben édeskömény-magok voltak, s elrágcsáltak pár csipetnyit, hogy segítségével megelőzzék az emésztési panaszokat (például a gyomorégést).
A középkorban szent növényként tisztelték, és sokáig édesköményt tettek a kulcslyukba, hogy távolt tartsák vele a gonosz szellemeket és a boszorkányokat.
Gyógyhatásáért is fogyasztották: főként fogfájáskor, szembetegségek megjelenésekor, emésztési problémáktól szenvedve nyúltak hozzá, illetve a libidó erősítése céljából.
Az édeskömény a mediterrán térségben őshonos – ebből adódik, hogy a napos, meleg klímát és a szélvédett helyet szereti. A magokat ősszel kell összegyűjteni, amikor több, mint a fele megérett. (A többit papírzacskón tudjuk megérlelni, majd kiszárítani.) A vetést őszre vagy márciusra optimális időzíteni: a magokat szórjuk 2-3 cm mélyre, 30-35 cm távolságra.
Az édeskömény az ernyősvirágzatúak családjába tartozik. Illatos, évelő. Két méter magasra is megnő. Szirmai sárgák, íze és illata ánizsos.
A cikk folytatása elolvasható az alábbli linkre kattintva:
https://fmc.hu/2020/01/11/mi-mindenre-jo-az-edeskomeny/
